Egybe szerkesztve I.- III. rész (Gyerekkor, ífjuság és az önállósodás kezdet a kétezres évek első évtizede)

 

2026. február 23., hétfő

Egybe szerkesztve I.- III. rész (Gyerekkor, ífjuság és az önállósodás kezdet a kétezres évek első évtizede)

 

2026. február 16., hétfő

I. rész - I. Gyerekkor és II. Ífjuság.

 

Gyerekkor 

 Megint bonyolult címadással kezdem ezt a blogbejegyzést, de kénytelen vagyok így megfogalmazni, mert általában a facebookon sokan csak a cím elolvasásáig jutnak el. Ha ennél ütőképesebb, érdeklődést felkeltő enigmatikus címet adok, akkor abból a leírt tartalomból elolvasás nélkül semmit nem lehet kihámozni. Ez utóbbi a bulvár lapok - lassan már nem csak azok - címadási szokása lenne, de ahogy sokan ott sem jutnak tovább a szöveg tartalmának elolvasásáig, így rá vannak utalva, hogy a saját fantáziájuk szerint kigondolva értelmezik a tartalmat. Így ahány olvasó, annyi féle fiktív olvasata van a a rejtélyes megnevezésű írásoknak. Tudva és ismerve ezt a tapasztalatot - sokszor én is bele esek ebbe a csapdába - ezért maradok ennél a nyakatekertnek tűnő megnevezésnél, mert ebben lényegében minden el van mondva, amiről itt szó lesz. 

 De, hogy miről lesz szó, azt itt a második bekezdésben röviden a türelmetlenebb olvasóknak már elmondom. Ezzel sem lehet mindent megtudni és lespórólni a szöveg végigolvasását, viszont eldönthetővé válik, hogy tovább olvassák-e? Ha igen, akkor jön a következő lépés, hogy mind azt amit megtudtak, végig gondolják-e és értelmezik a dologra és magukra vonatkozóan. Mert csak így van értelme hosszabb írásokba belekezdeni. De én ennél is tovább megyek, amikor eddig elértem. A most következő blogbejegyzésnél, jobb híján segítségül hívom a mesterséges intelligenciát és megkérdezem a véleményét, majd párbeszédbe elegyedek vele. A témáról így kialakult véleményemet újra írom, az úgynevezett "Élő Archívum"-nak nevezett bejegyzésekben. Ezáltal nem múzeum, nem raktár lesz számomra ez a hely, hanem egy reflexív tér, ahol a saját kérdéseim, kételyeim és előfeltevéseim visszhangot kapnak és módosulnak. 

 Szükségét éreztem ezt is megemlíteni, mert csak azoknak érdemes belemerülni a leírtak olvasásába, akik velem együtt útnak indulnak a saját képzőművészeti tevékenységem újra gondolásába, és megértésébe. A "Fischer Centenárium 2014" címszó alatt megrendezett és bonyolított esmények és a blog bejegyzésekben leírtak után, 2015 első fél évében a budaörsi Könyvtár Galériában Fischer Ernő néhány tanítványának, az "Öten" alkotó csoport tagjainak rendeztem kiállításokat. Ezeket én magam nyitottam meg, majd a KORTÁRS 2015 nyári összevont 7-8 számában ezek a szövegek publikálva lettek. Ezt követően mindegyik kiállításról és a kiállítók alkotói pályájáról egy "Bővített Kiadásban" részletesen is írtam blog bejegyzéseket. A magamét is elkezdtem, de szokás szerint abba is hagytam. Majd 2017-ben és azt követően időnként többszőr újra nekifogtam, hogy befejezem, de ez a mai napig nem következett be. Most sem vagyok biztos benne, hogy ez az ismételt nekirugaszkodás eredményes lesz, de az esetleges ismételt befejezetlensége ellenére is, új színt tesz hozzá az eddig leírtakhoz. Az alábbi linken elérhető a 2017-es kezdő változat, amely idönként bővítve lett, de az nem lett dátumszerűen dokumentálva.

 https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2017/10/alfoldi-laszlo-hommage-fischer-erno.html 

 Az új színt az hozza, hogy most a mesterséges intelligencia közreműködésével, újra olvasom az eddig leírtakat és számomra nagyon termékenynek tűnő párbeszéd folyik közttünk. Ezek a diskurzusok olyan dolgokra is felhívják a figyelmet, ami eddig eszembe se jutott. Ennek aspektusából írom tovább a még hiányzó részt, és ezt követően egybe szerkesztem a már meglévővel. Helyénvaló dolog az lenne, ha ott folytatnám a dolgot, ahol utoljára abbahagytam. Átgondolva mind azt amit eddig leírtam, és mérlegre tettem a munkásságomra vonatkozóan, az MI/AI beszélgetések több száz oldalas jegyzeteiben. De nem ezt teszem, mert változtatok a programon. Az egyik kifogás, hogy túl nagy a feldolgozásra szánt anyag, rendszerezni kéne. Ez igaz, mert én is látom, hogy kezd magamra nőni a feladat, de mikor kezdem rendezni a dolgokat, akkor látom csak, hogy még mi minden kimaradt és hiányzik a teljességből. Lehet erre legyinteni és azt mondani, hogy az nem olyan lényeges, el lehet hagyni, de nem. A teljesség" csak akkor teljesség, ha minden benne van. Tehát az anyaggyűjtéssel nem lehet időt spórolni. Később a munka előrehaladtával megbosszulja magát, mert amit addig összeraktunk újra szét kell szedni, vagy csak toldozgatni lehet az egészet. Így pedig tákolmánnyá válik az építmény, és a konstrukció. 

 Ezért vitába szállok a segítő partneremmel, és nem hogy csökkentem az anyagot, hanem tovább növelem. Ez viszont azt jelenti, hogy most nem a közepén kezdem a munkát, mint tíz évvel ezelőtt, a felnőtté válásom idején, hanem a gyermekkortól sorra veszek mindent. Tudjuk, hogy sok minden, vagy talán alapjaiban minden eldől akkor. Amíg falba nem ütközünk igyekszünk nem tudomásul venni, hogy gyorsan haladhassunk előre de néha vissza kell nézni, hogy mi történt azelőtt. Ide jutottam két hónapi munka után. Most kezdhetem elölről a később felvetődő problémák megválaszolhatósága miatt, az újabb és újabb kérdéseket feltenni magamnak. Mert azt hittem, hogy a korai élmények nem számítanak annyira a művészi pálya kialakulásánál, és ezért szokásomhoz híven mindig csak a negatívumokra hivatkoztam. Az tény, hogy 14 éves koromban a legnagyobb traumát apám halála okozta, és ebből következően, nem mehettem a képzőművészeti gimnáziumba. De, hogy mi mozgatott afelé, azt nem sokszor emlegetem, pedig bizonyára fontos motivációs tényezők voltak, még ha apró lépésekben is. 

 Nálam is úgy kezdődött mint általában ilyen korban mindenkivel szokott történni. Szerettem a színes ceruza tiszta színeit, szerettem rajzolni és ez jó időtöltés volt, mert ilyenkor magamba merülve, el voltam foglalva a csinálással. Pedig ha jól emlékszem nem is a színes ceruzákkal kezdődött minden. Az biztos, hogy először második osztályos koromban 7 évesen kaptam az első 6 színt tartalmazó készletet. Elvoltam bűvölve tőle. Már ekkor éreztem, hogy későn jött ajándék ez. Mert első osztályban először egy úgynevezett postairont kaptam, hogy azzal írjam a betűket az újságpapír lapokból összefűzött füzetbe. De mi is az a postairon, Ki emlékszik rá, és ma még használják-e? 

 Ide írom, mert számomra a rajz területén meghatározó élmény volt: "A postairon egy vastagabb kialakítású kétvégű (piros-kék) ceruza, amelyet elsősorban az általános iskolai írástanulásban használnak a betűk könnyebb formázásához és elkülönítéséhez. A piros-kék színkombináció segíti a mondatkezdő nagybetűk és a kisbetűk megkülönböztetését, miközben a vastagabb szár támogatja a motorikus készségek fejlődését." És most, majd nyolcvan évesen, amikor vissza emlékszem erre a korai élményre, és ebben a meghatározásban amit a wikiszótárból másoltam ide, figyelek fel a definició utolsó pár szavára: "...támogatja a motorikus készségek fejlődését.". Hát ez az, amit akkor még nem tudtam, később tudhattam volna, de nem gondoltam rá, hogy mi fogott meg benne. Mert amikor megcsináltam a házi feladatot, és a füzet már elavult, akkor én ezeket tovább rajzoltam és használtam. Ki áradt belőlem az indulat és magával ragadott az expresszív letét láza, a firkálás szabadsága és a girbe-gurba vonalak lendületes játéka, kuszasága és talán még a szépsége is. Ez utóbbit félve mondom, mert valószínűleg akkor arra nem gondoltam. Ezután jött csak a színes ceruza. 

 A tiszta szín az külön élmény volt magában is, ezért az elején bátortalanul használtam és nem igen kevertem a színeket. Mint általában minden gyerek, ekkor igazi kolorista voltam. Nem sokáig. Amikor rájöttem, hogy össze lehet keverni a színeket, az egyre jobban érdekelt. A tört színek titokzatos varázsa és sejtelmessége egyre jobban vonzott, minta tiszta szín használata. Tehát az expresszivitás, a kifejező erő és a tört színek iránti vonzalom már megvolt. Ekkor 8-9 éves lehettem. 

 Ezután jött a másolás mágikus ereje, a ceruza mint "varázspálca", hogy meg tudom ragadni vele a látványt és nem engedem el. Egy időre háttérbe szorult a kifejező erő és a szín élménye és használata. Szinte gúzsba kötve magamat, törekedtem a pontos leképezésre. Amikor szabadkézi rajzzal nem voltam megelégedve a hasonlósággal, és kudarcott vallottam, apám megtanított a raszter háló használatára, a bekockázott fényképek másolására. 9-10 éves lehettem ekkor. Ez megváltoztatta a tevékenységhez való viszonyomat. Addig csak a csinálás élvezete, a belső élmény kötött le, mindegy volt, hogy milyen volt a végeredmény. Itt belépett a külső siker, a rajtam kívüli világ visszajelzése. Mivel nem értelmiségi családból származom, és Budaörsön ahol születtem és ma is élek, ugyancsak nem ez a környezet vett körül, és így a befogadó közönség ízlésvilága sem volt magas fokon. Ezért ily módon rokonnak, ismerősnek, szomszédnak, barátoknak és a családnak, nagy sikerrel gyártottam a fénykép másolatokat, mígnem az általános iskolában felső tagozatos nem lettem. 

 Sajnos rajz nem maradt egy sem, de az egyik modell, aki történetesen én vagyok, bekockázott raszter hálóval díszítve, középen utólag kiradírozva. 2-3 éves lehettem 1950-51-ben, a rajzot készítettem róla kb. 1958.59-ben. Ennyi dokumentálható emlék maradt belőle

 11 évesen a felsőtaguzatban négy évig rajztanárom lett Aradi Jenő (1925-1979) kiváló rajzpedagógus. Ha nem hangzana nagyképűségnek, mondhatnám, hogy ő volt az első mesterem. Ő sem bánt velem kesztyűs kézzel, - mint később Fischer Ernő - mert a rajzórákon előírt kötelező feladatokat tőlem is minőségi szinten megkövetelte. Ez nem mindig sikerült kitűnően, mert a kocka rajzolással és térábrázolással még csak boldogultam, de a vízfestéssel már kevésbé. Így aztán rajzból sem voltam mindig ötös tanuló. Átlagban is négyes voltam mindenből. Ez egy kicsit bántott, mert legalább ebből a tantárgyból bizonyítani akartam, hogy tudok én rajzolni. Ennek demonstrálásaként a kezdeteknél megmutattam neki az otthon készült, fényképről rajzolt másolatokat. Kísértetiesen úgy jártam vele, mit öt-hat évvel később Fischer Ernő esetében. Ő is azt mondta, hogy ezt egyelőre felejtsem el, és tanuljak meg előbb rajzolni. Tehát a kezdeti siker után, jött mindjárt némi kudarc, amelyet azonban megkönnyített elviselni a rajzszakköri munka. Ott szabad kezet kaptam, azt csinálhattam amihez kedvem volt és akartam. Egy "festő" - még ha csak annak is készül - ilyenkor mit csinál? Fest! Méghozzá olajjal, ha nem is vászonra, hanem úgynevezett deklire, vagy érthetőbben mondva papundeklire, az az fehér festékkel és enyvvel alapozott vastag kartonpapírra. Ez nagy szabadságot adott, mert az olajfesték nem folyt szét mint a vízfesték, és így néminemű sikereket is hozott. Ebből az időszakból egy ismerősnél 60 év után még mindig lóg egy képem a falon. 

 Alföldi László: Budaörsi utcarészlet présházzal a Kőhegy lábánál, kb. 30 x 40 cm, olajfesték alapozott kartonpapíron, 1958-59 körül, 10-11 évesen. 

 Mai szemmel nézve és visszaemlékezve, azt látom, hogy nem nyögvenyelősen, hanem szabadon és nagy élvezettel festettem. Nem remekmű, különösebben valamiféle nagy tehetségről sem árulkodik, ezt nem lehet leovasni belőle, de meg van csinálva. Nem megy át sehol sem a szín tónusba, tehát nem "koszos". Kis belső fénye is van azáltal, hogy a felhők világos fehér foltjait az előtérben lévő homokrakáson megcsillanó, ugyancsak fehér csúcs fény a fő témát közrefogja. Sok ilyet festettem 10-14 éves korom között. Ezen kívül, úgy mint a korábbi rajzokból, ezekből sem maradt meg egysem, illetve ismereteim szerint ez az egy. Mert még az is elképzelhető, hogy a lassan kihaló ismerősöknél, vagy azok örököseinél akad még egy pár. Ezt azért hangsúlyozom, mert mint a későbbiekben látni fogjuk, nagy kép megsemmisítő voltam mindig. Ma már sajnálom, de ennek szakmai okait és alkotáslélektani összefüggését majd csak később tárgyalom. Még ha nem is én, de akiknek ajándékoztam, azok közül sokan nagy becsben tartották, és így egy jó ideig itt-ott még én is nyomon követtem ezeket a képeket. 

 Aradi Jenő is értékelte a szakköri munkámat és sokat bátorított, erősítette az önbizalmamat annak ellenére, hogy a kötelező feladatok elvégzésében nem is voltam az élen, de a szakköri munkában kivívtam magamnak az egyik első helyet. Ez úgy történt, hogy volt még egy, ha nem is osztálytársam, de évfolyamtársam, aki hasonlóképpen velem, már az általános iskolában eldöntötte, hogy festő lesz. A szakkörből és az iskolából ketten készültünk a képzőművészeti gimnáziumba, és ő be is került. Mivel én a tényleges felvételiig se jutottam el, - mert akkor kiderült, hogy apám rákos és nincs sok ideje hátra - és anyám eldöntötte, hogy előbb kenyérkereső szakmát kell tanuljak, és így lettem kertész tanuló. Viszont még mielőtt végleg elhagytam volna az általános iskolát, már "festővé avattak". Úgy történt ez, hogy a nyolcadikos osztály elvégzése után az évzárón, sokan kaptak a kiemelkedő tanulmányokért ilyen-olyan könyvet, amire én nem is számíthattam, mert nem voltam se jeles se kitűnő, csak négyes. Viszont a készség tantárgyaknál, amit mindig a végére hagynak, és a sport és az ének után a legvégére a rajzot, szólítják az én nevemet is. Nagyon meglepődtem, de jóleső érzéssel vettem tudomásul, hogy négyévi eredményes rajz szakköri munkáért, én is kapok valamit. De nem könyvet, mint addig mindenki, hanem valami hosszú, hengeres csomagot. Ez felkeltette a többiek érdeklődését, - persze az enyémet is - és elsősorban nem is azt nézték, hogy milyen könyvet kaptak, hanem mindenkit az érdekelt, hogy én mit kaptam abban a hosszú hengeres csomagban. Szétnyitva láttam, hogy párdarabb szakszerűen alapozott vásznat, ecseteket és egy olajfesték készletet. Ezzel felruházva mentem kertésznek. 

 Írásaimban sokszor felemlegettem már, a különféle mester és tanítvány viszonyt tárgyalló témáknál, hogy Fischer Ernő sosem bíztatott, hogy a több évtizedes munkálkodásom és csoportos kiállításokon való részvétel után, csináljak már önálló kiállítást is. Sőt, nem csak nekem, a többi hozzá közel álló tanítványnak, történetesen az "Öten" alkotó csoport tagjainak is mindig azt mondta, hogy ráérünk erre még. Nem kell azt idő előtt elsietni. Ennek ellenére ki így, ki úgy, csak csinált egyéni kiállítást még az ő életében. T. Horváth Éva, már a Budapesti Képzőművészeti Stúdióba való belépése előtt több egyéni kiállítással rendelkezett, és utána a Fáklya Klubban is kiállított. Kölűs Judit (1950-1994) és Csengery Béla vette a bátorságot és biztatás nélkül vállalták az önálló bemutatkozást. Bíró Juditnak (1956-1992) halála után a budaörsi Könyvtár Galériában én rendeztem posztumusz kiállítást. Ezeket Tanár úr nyitotta meg, ami számukra a festői pályára történő beavatást jelentette. Bár, 2000-ben még élt tanár úr, amikor rászántam magamat, hogy az ő biztatása és beleegyezése nélkül én is csinálok egyéni kiállítást, majd 2002-ig még kettőt, de egyikre sem ajánlkozott, hogy megnyitja. Így maradtam nála örök tanítvány. Ezt a "festővé válást és avatást" kárpótolta idő előtt Aradi Jenő, a fent leírt évzáró eseményen átadott festékkel, vászonnal és ecsettel. 

 Budaörsi Áll. Ált. fiúiskola VIII.B osztály tabló 1961-62-ben végzős diákokról Ezután nem sokat rajzoltam, bár kertész tanulókén sok botanikai képet kellett készíteni egyes növényekről, és virágokról. Ez időlegesen visszahozta a fénykép másolások időszakának rajzi élményeit és sikerét, de a kötelező feladatokon túl nem rajzoltam mást. Az iskola elvégzése után, mivel kitűnően, vörös diplomával szabadultam az országos tanulmányi verseny első helyezettjeként, így éretségi nélkül, szakmunkás bizonyítvánnyal mehettem felsőfokú technikumba. Persze ez a kedvezmény - az érettségi nélküli továbbtanulás - csak a mezőgazdasági szakra volt érvényes és így az a szándékom is meghiúsult, hogy esetleg rajztanári diiplomát szerzek. Keszthelyre jártam felsőfokú technikumba növényvédő szakra, de egy év elvégzése után otthagytam. A rajz itt is ugyanúgy kísértett mint a kertész iskolában, mivel ott meg állattanból és rovartanból feladatként kellett sok bogarat meg lepkét rajzolnom. Ekkor már megint vonzott a rajz utáni vágyam, és így kerültem 1966-ban, megint csak Aradi Jenő ajánlásával angyalföldre, a József Attila Művelődési Ház rajzszakkörbe, amelyet Fischer Ernő vezetett. 

 A kezdés és bemutatkozás - mint ahogy fentebb már említettem - hasonló volt az általános iskolai rajzszakkörbe történő jelentkezésemhez. Vittem pár rajzot és egy festményt Fischer Ernőnek bemutatni. A festmény történetesen Goya: Szaturnusz felfalja fiát című képének másolata volt - mert mit fest az ember 18 évesen, ha nem nagy dolgokat. Mit ne mondjak, nem nagy sikert arattam vele. Tanár úr nézte-nézegette a képet, hümmögött, csóválta a fejét és hosszú szemlélődés és hallgatás után megszólalt. Jó ez, de most még ne fessek, hanem holnap hozzak ceruzát és egy félíves rajzlapot és rajzoljak előbb köcsögöt, vagy kedvemre válasszak ki valmilyen geometrikus formát, és azzal kezdjem a munkát. Ez akkor azért elgondolkodtatott a két tanár rajzmetodikai koncepciójának részbeni hasonlósága, és különbsége miatt. Mert míg Aradi Jenő is megkövetelte a kötelező iskolai feladatok elvégzését, addig a szakkörben szabadjára engedett az olaj festéssel. Fischer Ernőt is mindjárt megkérdeztem, hogy festeni nem lehetne inkább? Azt a választ kaptam, hogy annak is eljön az ideje. Így nem volt más megoldás, másnap vittem a papírt és ceruzát, és leültem köcsögöt rajzolni. Később láttam, hogy minden új rajzolni jelentkező számára ez volt a belépő. Hozta, amit addig csinált, Tanár úr ránézett és első látásra tudta, hogy ki hol tart, és személyre szólóan szabta ki a feladatot. Nekem akkor a Szaturnusz másolat után akkor még csak a köcsög jutott. 

 Sokan voltak akik az ilyen elsőnapi bemutatkozás után másnap már nem jöttek, és többet sosem láttuk őket. Akik jöttek és ott maradtak, egy idő után mind el is mentek, ki dolga végeztével, ki tovább tanult, ki a maga lábán önállóvá vált, vagy egy idő után abbahagyta a festészetet. Negyven év alatt volt módom ezt a fluktuációt nyomon követni, mert én voltam az egyedüli tanítvány, aki mindvégig ott maradtam. A köcsög után jött a kockológia, majd a gipsz modellek, a koponya és a csontváz, - az anatómia demonstrációs kellék hiányában kimardt - és végül az élő modell után a portré és az akt rajz. Iskola volt ez mindenkinek, aki követte az iránymutatást, mert csak a stúdiumok elvégzése után kezdődött az alkotás. Technikák kipróbálása, megtanulása és önálló munkák készítése. Mielőtt ezek bemutatásába és részletezésébe kezdenék, lezárom ezt a kezdő fejezetet, mivel itt az volt a célom, hogy megvizsgáljam és feltárjam magam számára, hogy 18-20 éves koromig, mi volt az a motivációs tényező, ami idáig - a rögös út ellenére - vissza-vissza kanyarodott a rajzi pályára. Mint láthattuk, nem volt zseniális képesség és tehetség, de volt siker és kudarc léptékletesen adagoltva, és ez innentől kezdve Fischer tanár úr mellett egyenes úton erősödni kezdett. 

 Összegzésképpen azt is mondhatnám, hogy ekkora minden lényeges dolog eldölt a pályámat illetően. Láttam, hogy mi vonz, mi jön ösztönösen, mi az amit tanulni kell, hogy lehet a közepes képességet és tehetséget fejleszteni, és merre érdemes tovább menni. Valószínűleg ezek az alpélmények tartottak itt hatvan éven keresztül, kisebb nagyobb kitérőkkel, sors csapásokkal és váratlan pozitív fordulatokkal. Ezután azt a tizenöt évet elemzem, amelyben a stúdikumi munkák következtek, a hetvenes évek elejétől a nyolcvanas évek közepéig, a rajzi pályán a felnőtté válásom kezdetéig. Azt a szakaszt két részre bontva már leírtam, aminek az egyik része a Fischer korszkot jelentette 1997-ig és átfedésben Tanár úr haláláig, 2002-ig. 1997-től 2010-ig pedig az önállósodás első szakaszát tíz kiállítása bemutatásával már megnéztük. Ezután a második szakaszt kell még feldolgozni, 2010-től 2025-ig.   

                           

Második fejezet vázlat

Ífjú kor

A képzőművészeti munkásságomat összefoglaló írásomat már több mint tíz éve elkezdtem írni, és többször újra hozzáfogtam, de mindig félbe maradt. Ezért nehéz összeilleszteni azokat a szövegeket, amelyek ilyen időtávlatban vannak egymástól. Az első variációban a kezdeti időszakról egyáltalán nem írtam, meg sem említette. A nyolcvanas évek közepétől kezdtem, és ott is csak a stúdiumokból a nyári soproni művésztelepi munkákkal. Tulajdonképpen ha most a rajzi felkészültségem szemszögéből nézem ezt az időszakot, akkor ez már abban az értelemben nem is stúdium, hanem az önálló alkotói korszak kezdete. 

 Tudom, hogy egy hagyományosan megkezdett és felépített alkotói életútból ezt a részt nem szokták elemezni, bemutatni, csak röviden megemlítik és az önálló alkotói pálya kezdetétől vizsgálják az életmű alakulását. Ez érthető és természetes, mivel maximum egy évtizedet foglal magában az az időszak, amikor a mesterség alapjait valaki iskolázott módon megtanulja. Így, harminc éves kora körül eldől a pálya alakulása. Nálam viszont ez három évtizedre tolódott ki. 

 Az első fejezetben leírtam már, hogy annak ellenére, hogy kora gyekkoromtól festő szerettem volna lenni, az életkörülmények ezt nem tették lehetővé. Ezért mentem vissza most az újra kezdett írásnál, egészen a kezdetekig. Itt a későbbi életmű alakulásának szempontjából, döntő jelentősége van annak a nem is három, hanem négy évtizednek, amikor tevőlegesen műveltem ezt a pályát, de felvállalni nem tudtam. Ez a rendhagyóság viszont sok olyan dologra megtanított, amelyhez másképp nem jutottam volna hozzá. 

 Tizennyolc éves koromban, amikor Fischer tanár urat megismertem, és elkezdtem a rajzszakkörben a tényleges stúdiumi munkákat, - ahogy mondani szokták - kockától az aktig, onnantól számíthatom a tanuló éveket. A kezdeti időszak, az első évtized, - 8-10 éves koromtól - az ösztönösen működött, de innentől már tudatos törekvés volt a mesterség elsajátítása. Ezt a három évtizedes tanuló időszakot két részre lehet osztani, mert az első fele Angyalföldhöz, a József Attila Művelődési Ház rajz szakkörhöz kötődött, a második 15 év pedig a Budapesti Pedagógus Képzőművész Stúdióhoz. Mindvégig Fischer tanár úr irányításával. 

 Mivel Tanár úr a festői hivatása mellett, ugyanolyan fontosnak tartotta a pedagógiai munkásságát, ezért volt móbom három évtized alatt a többszöri újrakezdés által, alaposan megismerni annak módszertani sajátosságait. Így akarva-nem akarva, előbb lettem "pedagógus" nem pedig festő. De ha jól belegondolok, a pedagógus megnevezésből az idézőjelet is el lehet hagyni, mert sajátos helyzetemnél fogva, időnként tanulóként is tanítottam már. Ugyanis ismeretségünk zedetétől fényképeztem Fischer Ernő alkotásait, és sok esetben a tanításához én készítettem a vetítendő módszertani demonstrációs anyagot

Mivel ebből az időszakból nagyon kevés rajzom maradt meg, csak pár darabot tudok bemutatni. A fejezetet nyitó képpárnál a bal oldalit Tanár úr készítette húsz évvel korábban (1946), ugyanarról a gipsz öntvényről, amelyet én 1967-ben rajzoltam. Ezt követően a következő képeket ugyancsak a hatvanas évek második felében rajzoltam 1966 és 1968 között. De itt érdemes megállni egy kicsit. Mivel említettem már, hogy a diakészítés révén valamilyen módon már a kezdetektől fogva “tanítói” szerepkörben is tetszelegtem, amit tanár úr más módon is működtetett. Látva, hogy nagy bennem a megfelelési kényszer, amiben volt ebben részemről egy kis kényszerneurotikus hajlam is, ezért majd mindent a végletekig vittem. Minden feladatot többszörösen megcsináltam és elkészítettem több változatban is. Ez alkalmas volt ugyancsak demonstrációs eszköznek mint a fényképezés és a dia.

Ebből a szempontból érdemes megnézni az alábbi két képet, amelyet a szakkörbe kerülésem után egy-két évvel készítettem. Azt hiszem, hogy ezt a második évben készítettem, mivel első évben én is a kockával és a geometrikus idomokkal és formákkal kezdtem. A bal oldali rajzban pedagógiai és módszertani szempontból nincs semmi érdekes. A jobb oldali viszont még ma is meglep. Egy hasonló beállítású csendélet többszöri megrajzolása - vonalas, tónusos, tus rajzos - után, a következő feladatot kaptam, most csináljak ebből egy geometrikus kollázst. Ezt készítettem. Nem azt mondom, hogy ez egy remekmű, de 19-20 évesen egy-másfél évi stúdiumi munka után “remekműnek “ is mondható. Mai szemmel nézve is egy érett alkotás. 

Ennek megint azért van számomra jelentősége, mert most hatvan év távlatából ismerek magamra, arra a sajátosságomra, hogy mindig csak addig érdekelt a dolog, amíg meg nem valósítottam és el nem értem azt az eredményt, amit ideaként magam elé tűztem. Ha megvolt, otthagytam és többé nem foglalkoztam vele. Más karakterű alkotó egy életművet építhetett volna rá. Ezzel a kollázzsal megint “festővé” lettem avatva, mert Tanár úr példaként körbe mutogatta a szakkörben, hogy így kéne ezt mindenkinek csinálni. Igaz akkor még zömmel idős nyugdíjas munkás emberek jártak oda, egy-két fiatalt kivéve. Fransz Feri ötvösre emlékszem, talán mi voltunk a fiatal generáció.

Megismétlődött a kertészeti szakmában, az országos tanulmányi versenyen elért első helyezésből adódó “siker és dicsőség” sokkoló élménye. Éreztem, hogy nem kell ezt tovább csinálni, ez a rajz készen van, ami nem csak a rajzara vonatkozott, hanem a bennem kialakult világképre is. Ezzel az eredménnyel megint egyszerre voltam örök lemaradó és koraérett, mint ahogy apám halála után, hirtelen koravén lettem. Ezek a belső érési folyamatok akkor nem voltak előttem tudatos reflexiók, hanem csak úgy megéltem. Viszont visszafelé nézve, ma látom, hogy milyen sorsdöntő jelentőségűek az ember életében, ezek az jelentéktelennek tűnő események.

Emellet és ezt követően is készítettem a hagyományos stúdiumi feladatokat, és ha több képességem és tehetségem lett volna a rajzhoz és a festéshez, azt is mondhatnám, hogy eminens módon. De mivel ez nem volt, így az alábbi képekből is látszik, hogy tisztességesen elvégzett, középszerű feladatok voltak. Ilyen jellegű képek eztán ritkán készültek, de időnként mindig kisikeredett valami, ami tovább lendített a holtponton, hogy végérvényesen sose hagyjam abba a rajzot.

Ekkor következett a több mint két év (30 hónap) sorkatonai szolgálat, amikor stúdiumi munkákat nem készítettem, de dekorációsként újra sokat másoltam, mint gyerekkoromba, felnagyított fényképek után. 1970-ben hazánk felszabadulásának 25. évfordulójára többek között nagyméretű (2 x 1.5 m) Marx, Engels és Lenin képeket, április 4., május 1., és november 7. plakátokat. Mondhatnám, hogy itt is utolért a sikerélmény, de én ezt akkor ott nem tartottam annak, és nem úgy éltem meg. Pedig sokaknak tetszett amit csináltam, miért ne tetszett volna, hisz ez volt a közízlés szintje. A feletteseim között egy katonatiszt akadt, akit érdekelt a képzőművészet, és annak készítettem “megrendelésre” olyan képeket, mint ma a mesterséges intelligencia által generált képek, hogy ő elmondta, hogy milyen legyen, én meg megcsináltam neki.

A fenti képhez hasonló, absztraktba hajló, de a figuralitásra - itt a tárgyakra - visszautaló és felismerhető formák keverékéből készítettem számára képeket. Ebből ez az egy darab maradt meg, mert ez vázlatnak minősült, és természetesen részére, olaj és vászonra kellett ugyanilyen jellegű képeket készíteni. Ezért mindig kaptam egy-két hét szabadságot, ez volt a nagy üzlet fizetsége. Persze nagy érték volt ez akkor, hogy az utolsó hónapokban már többet voltam úgymond “alkotói” szabadságon, mint bent a laktanyában. Ezt követően megrendelésre sosem készítettem képet, még eladni is csak pár darabot adtam el. Persze nem is tettem azért semmit, hogy valakire rá beszéljem a vásárlást. Ajándékba több képet szét osztogattam, de az sem volt öbb egy-két tucatnál. Főleg kiállítások után adtam egy-egy képet a segítőknek és a közreműködőknek. 

Leszerelés után, 1971-től 1979-ig kisebb nagyobb megszakításokkal újra jártam hetente kétszer Budaörsről Angyalföldre, a József Attila Művelődési Ház rajzszakkörébe, de akkor már első feleségemmel Kölűs Judittal (1950-1994) együtt. Ez elsősorban számára volt terápia, betegségéből való felgyógyulás érdekében, de vele együtt én is újra kezdtem mindent elölről. Nem véletlen, hogy ezekben az években dolgoztam a Fővárosi János Kórház Ideg és Elme osztályának, Pesthidegkútra kihelyezett Gerontopszchiátriáján, mint kertészeti terapeuta. A rajz és a művészet is túlélési gyakorlat volt ekkor, és nem művészi hivatás, vagy arra való felkészülés.

De itt el kell szakadjak az időrendi előrehaladás bemutatásától, mert igaz már a hatvanas évek második felében a stúdiumi feladatok elvégzésében eljutottam a kockától az aktig, de ebből nem maradt meg semmi. Sőt, még a hetvenes évekbeli ilyen jellegű képeimet megsemmisítettem, amelynek okait később kifejtem. Ezért, mint örök újrakezdő egy későbbi periódusból kell ide citálni példákat, hogy a stúdiumi munkákat is részletesebben tudjam elemezni. A nyolcvanas évek közepén, - öt év kihagyás után - mikor visszamentem rendszerese rajzolni, először ugyanazt csináltam, amit még előzőleg kétszer is végig jártam. Szükségét éreztem ennek, egyrészt a magam ellenőrzése okán, hogy lássam mit felejtettem az előzőekből, másrészt pedig az új helyen, az új festő kollégák előtt is igazolva legyen, hogy én sem vagyok teljesen kezdő. 

Ez utóbbi sem sikerült olyan hibátlanul, mert azt láthatták, hogy tudok valamit a képzőművészetről, de azt az alább itt bemutatott rajzokból is látni, hogy jogos volt az a megállapításuk, hogy rajzolni azt nem tudok. Legalább is úgy, ahogy ők az iskolákban megtanulták és ez alapján kialakították egy életre szóló elképzelésüket a festészetről és a művészetről, amit évtizedeken át szorgalmasan gyakoroltak és ismételtek. Ez különösebben nem volt számomra idea és ma sem az, mert én mindig kerestem az újat és a megújulást. Az ilyen iskolás iskolás feladatokon igyekeztem túljutni, és ezzel összefüggően valamit másként csinálni. Erre is mutatok példát, mert a továbblépés mindig ebből keletkezett. Ez nem rajztudás volt, hanem vizuális gondolkodás.

Még ha vizuális gondolkodásnak nevezem is ezt a kibúvót a rajzi hiányosságaim elkerülésére, felmerülhet a kérdés, hogy mi köze van ennek az esztétikához? Ha nem is sok, de azért ma már összekötődik ez a kérdés. A művészettörténet, az esztétika, és a hermeneutika egysége egy olyan sajátos látásmódot eredményez, amely az internet világában sokkal jobban érvényesül, mint a hagyományos csupán élmény alapú esztétikai szemlélet. A mai ember egyre kevesebb tárgyiasult, anyagban rögzült képpel találkozik, mint az ezt megelőző korszakban. Itt a kép információvá válik és nem elsősorban érzéki befogadás, és ha csak az, akkor pedig csupán képi illúzió. Ezt elkerülendő, hogy a képi összefüggéseket is lássuk, ezért mutatok meg egy sorozat jellegű összeállítást, hogy milyen szerepe van ennek már a stúdiumi munkáknál is.

És ha már hivatkoztam a sikerekre, akkor meg kell említenem azt is, hogy a hetvenes években megéltem azt a kudarcot is, hogy az utánam induló generáció, Gábor Áron, Mérey Szilárd, Sebestyén Zoltán és Csángó Kati, bekerültek a főiskolára, amit ki előbb, ki utóbb el is végezték, és alkotói pályára léptek. Mondhatnám itt azt, hogy tehetségesebbek voltak nálam, amelyben ha volt is valami, akkora különbség nem volt közöttünk, hogy ha nagyon erőlködöm, nem kerülhettem volna be én is. De olyan volt a helyzetünk, hogy fel sem merült, számomra ez a lehetőség. Ez volt a második lezárt út a hivatalos pálya elérésének irányába. 

Ebből az időszakból szinte semmi sem marad meg, leszámítva az alább látható egy-két tucat nyári balatoni nyaraláson készített kisméretű rajzokat. Ez volt talán a legradikálisabb törekvésem arra nézvést, hogy végérvényesen feladom a festővé válásom irányába vezető utat. Összefüggött ez azzal, hogy 1979-ben Fischer Ernő nem csinálta tovább az általa 1953-ban alapított rajzszakkört, amit huszonöt éven át vezetett. Ennek adminisztratív okai voltak és így két éven át, 1981-ig sehol sem tanított. Neki is vákuum volt ez az életében, mert hiányzott neki a tanítás és az emberi közösség. Mígnem 81-től újabb tizenöt évre elkötelezte magát a Budapesti Pedagógus Képzőművészeti Stúdió vezetésével.

Ekkor öt évre végérvényesnek látszó módon letudtam folytani magamban a rajzbéli törekvéseimet, mert akkor elhatároztam, hogy én is beállok a sorba a “szőkék és kékszeműek” közé. Egyik kollégámmal alapítottam egy kis szövetkezetet, amit ezt követően tizenöt éven át, 1995-ig, szövetkezeti elnökként vezettem. Az első öt évben végzett intenzív munka lekötötte figyelmemet, és hogy az előző két évtizedben készített majd minden stúdiumi munkámat megsemmisítettem, elvoltam egy darabig a rajzolás nélkül is. Ez időben is feljártam Fischer tanár úrhoz a műtermébe, fényképezni és beszélgetni, de én magam tevőlegesen nem rajzoltam és nem sok mindent készítettem tudatosan. Ez az öt év volt a legnagyobb megszakítása a folyamatos következetes tevékenységemnek a képzőművészet területén. Leszámítva azt, hogy ekkor kipróbáltam a hozzám nem igazán közel álló akvarell technikát is, és ezzel az úgynevezett “vasárnapi festő” életmódját. Ekkor a nyári balatoni nyaralásokon akvarelleztem, nem sok sikerrel. Ez ha nem is teljes kudarc volt, hanem annak felismerése, hogy engem így nem érdekel a festészet. Volt egy idő amikor később visszatértem rá, de egészen más módszerekkel. Erre majd a későbbiekben visszatérek.

Amikor kezdett beindulni a vállalkozásunk és stabilizálódott az anyagi helyzetünk, megint visszatértünk a stúdióba járáshoz, de akkor már a Fáklya Klubban működő Pedagógus Stúdióba, amelyet Tanár úr már négy éve vezetett. Megint elölről kezdtem mindent, teret, fejet és aktot rajzolni, de a nyári majd egy hónapos soproni művésztelepeken intenzív alkotói munkába is kezdtem. Erre az időszakra vonatkozóan az évekkel ezelőtt megírt résznél az évközi műtermi munkákra nem tértem ki, mert csak a sopronban készített vázlatok feldolgozásától kezdtem a bemutatásukat és elemzésüket. Tehát ennek a megint több mint másfél évtizednek, 1985-től 2002-ig, Fischer Ernő haláláig terjedő időszaknak a kezdeti időszakáról kell még írjak valami, mert ennek döntő jelentősége van a pályám alakulását illetően.

Megint egy rendhagyó képpel kezdem, mert a fent látható kollázs, mindjár a Fáklyába kerülésem kezdetén feltűnést keltett. Itt is újra kezdem minden kötelező feladatot elölről, de néha megengedtem magamnak egy kis alkotói kitérőt. Így született ez a kollázs, amely feltűnést keltett a sok olajjal vászonra festő, realisztikus szemléletű művész között. Nem volt divat a kollázs a stúdióban, annak ellenére, hogy Tanár úr már négy éve ott tanított, és amelynek a ő nagymestere volt. Igaz a tiszte kollázstechnika használata csak az életművének első korszakára volt jellemző, mert később a pszeudo kollázst használta. Ezzel viszont kidolgozott a maga számára egy olyan speciális technikát, amely a foltfestészetet és a kollázst úgy használta, hogy közben írókával többszörösen átrajzolta a felületet. Így a hagyományos foltfestészet, a kollázs és a grafika együtt egy sajátos, csak az ő munkásságára jellemző festési módot jelentett. Ez a technika a mai napig is, csak a hozzá legközelebb álló és leghűségesebb tanítványainak (Öten alkotó csoport) munkáiban lelhető fel.

Igaz, ez idővel mindenkinél módosult, és ki-ki az egyéni elképzeléseinek megfelelően, kreatív módon használta, kialakítva a maga módszerét. Leginkább Csengery Béla festészetében követhető ez a technikai átalakulás, mert ő folyamatos változtatással, lépésről-lépésre alakította ki a maga stílusát. T. Horváth Éva radikális ugrásokkal, végigjárt minden régen és ma használatos festészeti technikát, de a kollázs és az íróka használata majd minden munkájában fellelhető. Bíró Judit és Kölűs Judit alkotásaikra is jellemző ez a módszer, és mivel korai haláluk nem tette lehetővé ennek továbbfejlesztését, talán az ő munkásságukra jellemző ez a technika leginkább. Mindezt azért írtam le, saját munkásságom bemutatása okán, - bevonva a mester és a hozzám közel álló tanítványok felemelésével - mert én az alkotásaimaban analitikus módon, végig iskoláztam ezt az egész technikai módszert és festészeti eljárást.

A fenti kollázs is egy ilyen tiszta megjelenítése a műfajnak, ötvözve az absztrakt és a reális ábrázolással. Ez az ingadozás, korai gyermekkorban művelt fényképek másolástól, a katonaság idején használt absztrakt elrugaszkodáson át, majd vissza a studiumi munkákhoz, jellemző az egész munkásságomra. Így a mai napig nem alakult ki egységesen megnevezhető festői stílusom, mert Évához hasonlóan körbejárva és kipróbálva mindent ami érdekelt, egyiknél sem horgonyoztam le mint ő az anyagnál, hanem keresve a másságot, kísérletező módon mentem tovább. Így az Avignoni pieta is egyedül maradt alkotás, mert ezután annak ellenére, hogy a kollázs technikával egy nagyon következetesen végigjárt stúdiumi sorozatot készítettem, a tisztán csak a hagyományos foltfestészeti eljárásra való utalás, a későbbi munkákban elmaradt. Viszont az írókával való felül rajzolás és átírás, egyre inkább előtérbe kerül, és ezzel az absztrakt és a reális látvány ötvözése megmarad. Persze itt is inkább dominál az absztrakt irányba való elhajlás, és ezért inkább nevezhető ez az eljásárás absztrakt és félabsztrakt módszernek. Az alább látható Esernyős sorozattal példázom azt is, hogy itt még törekedtem egy-egy ilyen eredmény elérésénél és lezárásánál, pár darab nagyobb méretű képek megvalósítására. Ezt követően egyre jobban érdekelt a kísérletezés, a képek variációkban történő átváltozása, és sorozatba rendezhetősége. Ez már ismét előjele annak, ami később fő tevékenységként bontakozik ki.

Az alább látható csendélet és műterem képhez hasonló módon és a legkülönbözőbb témában sok száz, - talán több ezer - kisméretű A/4-es, (20 x 30 cm) képet készítettem. Nem voltak ezek remekművek de még művek sem a szó hagyományos értelmében, de sok esetben vázlatoknak sem mondhatók, mivel nagyon ritka esetben fordult elő, hogy ilyen vagy ehhez hasonló, nagyobb méretű képet is készítsek belőlük.. A legjobbak persze idővel kiváltak a sorozatból, - mint ezek is - és önálló kisméretű kollázs képként léteznek. Ez mind tiszta technikával készültek, pontosan azért, hogy lássam mire képes ez a műfaj. Lényegében sok lehetőség van benne, és épp ezért időnként folyamatosan és még ma is visszatérek hozzá, mert szinte kimeríthetetlen variációs lehetőségeket kínál. Ma a digitális képalkotás viszont túl pörgeti a dolgot és a végtelen számú lehetőség egyben meg is szünteti, hogy egyedi képek váljanak belőlük. A manuális alkotás a különböző anyagok felhasználásával, még kínálta ezt a lehetőséget, még akkor is, ha tiszta kollázs technika maradt, és nem lett belőle vegyes technika.

Természetesen ezt is megpróbáltam, és a legkülönfélébb módszerekkel kísérleteztem, és ezekből a munkákból fejlődött ki a paratípia, amely lassan kezdett önálló műfajjá válni. Persze sok idő és megint rengeteg további variációt végig kellett csinálnii, hogy a puszta technikából önálló képalkotó műfajnak lehessen mondani. Az alább látható két képen jól látszik, hogy a kollázsnál széttépett és összeragasztott újságpapírok és a színes magazin lapokok, miként válnak feldarabolás nélkül alappá, amely megint csak fontos tényezőként jelenik meg a későbbiekben.

Itt bepótolva a korai korszak ismertetésének hiányát, lassan elérkeztünk a munkásságom középső korszakához, amelyet én magam sem tekintek csupán csak a képzőművész pályára való felkészülésnek. Igaz a végleges pályaválasztástól még tíz évnyi távolságra vagyok, mivel csak 1995-ben - első feleségem halála után - döntöttem el, hogy festő leszek. Viszont ez a tíz év olyan ennek a periódusnak az első fele, olyan tapasztalathoz juttatott, ami keveseknek adatik meg a mai korban. Régen természetes volt, hogy egy ilyen szakmát, pályát, hivatást, - nevezzük bárhogy is a művészetet - csak mester tanítvány viszonyban, közös műhelyben, a mesterrel együtt dolgozva lehetett megtanulni. A mai egyetemek és főiskolák ezt nem teszik lehetővé, mivel ma a tanár csak felügyeli a munkát, konzultál és tanácsokat ad, de együtt kevés alkalom adódik a közös munkára. Művésztelepeken ritka esetben ez magvalósulhat, de csak nagyon rövid időre. Számomra viszont, ha rendhagyó módon is, de több mint tíz évet jelentett Fischer tanár úr keze alá dolgozni, alapokat készíteni, a képek első vázlatát vagy változatát manuálisan elkészíteni. 

 Ennek az írásnak a többszöri nekirugaszkodás alkalmával, épp ezt az időszakot már tárgyaltam egyszer, amely 1989-től, a mester haláláig 2002-ig tartott. De mivel 1985-ben kerültem vissza a rajz stúdióba és az effektív együttmunkálkodás csak öt évvel később kezdődött, ezért ezzel az időszakkal is el kell számoljak magamnak, hogy érthetőbb legyen a már egyszer megfogalmazott szöveg tartalmi megalapozottsága. A hosszú ismeretség ellenére, nagyon hosszú folyamat volt az, míg megkaptam azt a bizalmat, hogy a mester a 75. születésnapi kiállításán megkért a régebbi kisméretű képeinek nagy méretben való megfestésének előkészítésére. A középső alkotói korszakomnak bizonyos átfedéssel több mint a felét kitöltötte ez a munka. Az első öt év még csak a nyári művésztelepi munkák alkalmával kettőnk között kialakult elméleti együttműködés volt, majd a következő öt év manuálisan is az intenzív együttdolgozás, és az utolsó időszak lassú elidegenedés, de a jó kapcsolat megtartása mellett, egyre kevesebb közös munka. 

 Most bemutatom azt az időszakot, amikor a stúdiumi munkáimat kimondottan azzal a céllal készítettem, hogy demonstrációs anyag legyen Tanár úrnak a korrigálások és a tanítás alkalmára. Több témakörben csináltam ilyen sorozatokat, de ennek bemutatására a soproni művésztelemen készített városképeket választottam. Ezek feldolgozásával alakult ki többek között az a technika, amit kézi nyomású, átdörzsöléseses monótípia módszernek neveztem. A magam munkái mellett Fischer Ernő számára is készítettem számtalan ilyen alapot, amelyet aztán ő festett tovább. Először a saját témámmal való ismerkedést, felmérését és megközelítését mutatom be, hagyományos szénrajz sorozattal. 

 Ezt követően először következett az elmaradhatatlan és nélkülözhetetlen kollázs sorozat, alla prima technikával. Ez több változatban egy nagy sorozatot alkotott, fekete-fehér és tónusos változattól, a meleg színekből összeállított különböző absztrakt és fél absztrakt megoldásokig. A művésztelepeken sokaknak ez volt a témája, így jól jött Tanár úrnak a képek bemutatása által elmagyarázni azokat a feladatokat, amelyeket ki-ki maga elé tűzött. Nem kötelező módszer volt ez, hanem az az analitikus megközelítés, amely számomra mindig fontos volt a téma megértéséhez és a feladat felméréséhez. Szinte minden alkotói periódusban a kezdetektől fogva a mai napig alkalmazom ezt a megközelítést, minden új munka megkezdésénél. Didaktikus munkák ezek, de nem nélkülözhető ennek a folyamatnak a megértése, nem csak az alkotni készülőknek, hanem a befogadóknak sem. Legalábbis akkor, ha valaki nem csupán csak esztétikai szempontból, hanem komplexebb módon szeretné látni a műveket, beleértve a művészettörténeti és hermeneutikai aspektust is. 

 Ezzel elérkeztem oda 2026 februárjában, hogy a 2015-től megkezdett Hommage á Fischer Ernő című kiállítás bővített kiadásának első részét elkészítettem, a soproni nyomat képekig, amit annak idején már bemutattam és elemeztem. Most átolvasva ezt a részt, ha szükséges korrigálom vagy kiegészítem, majd hozzá látok a 2010 utáni alkotói korszak feldolgozásához.

Az önállósulás időszaka ( a kétezres évek első évtizede). (2026.02.23. javított, kész)

 

Az önállósulás időszaka ( a kétezres évek első évtizede)

1997-ben a Neupack művésztelep végén még egy sorsfordító esemény következik be a szakmai előmenetelemben, az hogy Kováts Albert felkér a Magyar Festők Társaságába való belépésre. Ezt nagyrészt Nagy Imre Gyula festő kollégámnak köszönhetem, aki az Újpest Galériában az általa rendezett Belső utak című csoportos kiállításra meghívott, ahol munkáinkkal T.Horváth Éva, Mérey Sziládr és én felkeltettük Albert figyelmét. Ez a József Attila Művelődési Ház rajzszakkör, a Fővárosi Pedagógus Képzőművészeti Stúdió, a Budaörsi Művészek Egyesülete és a Dél-Buda Környéki Regionális Művészeti Egyesület után mindenképpen szakmai előrelépésnek tekinthető a kollektív csoportokhoz tartozásomban. Ez már országos független szakmai szervezet, ahol a legnagyobbak között, majd háromszáz tag viszonylatában mérhetem fel felkészültségemet a pályára. Érdekes módon Tanár úr is tagja volt ennek a szervezetnek, de vele egyszer sem volt módom kiállítani, mivel Ő az 1995-ben rendezett Európa elrablása című kollektív kiállításra készült, de végül mégsem adott be művet, majd ezt követően sem élt a kiállítási lehetőségekkel. Én viszont 1997. óta 2012-ig majd minden évben részt vettem az országos nyílt beadású csoportos kiállításokon. Az utóbbi két évben viszont tagságomat fenntartva, a kiállításokon nem veszek részt, mióta az MMA biztosítja az ahhoz szükséges anyagi forrásokat. Megítélésem szerint ezzel a Társaság elveszíti függetlenségét, és legitimálójává válik annak a rendszernek, ami számomra nem elfogadható szellemi tartalommal működik. Bízva benne, hogy még megfordulhat a helyzet, és visszanyerheti függetlenségét a Társaság, tagságomat azért tartom fenn, hogy ezt követően folytathassam aktív tevékenységemet. 

 Első egyéni kiállításom előtt fontos megerősítő tényező volt, több országos tárlaton részt venni, és saját alkotásaimat a "nagyok" viszonylatában szemlélni. De ezt követően is évről-évre fontos visszaigazoló esemény volt számomra a kiállításokon való szereplés. Viszont az igazi áttörést mégiscsak az egyéni kiállítás jelentette. 1997. óta három témával foglalkoztam komolyabban, a Budaörsi anziksszal, a Belső terekkel és a Fejek sorozattal. Hogy végül is a Budaörsi anziksz lett az első kiállításom az külső körülményektől függött, ugyan is Mandel Róbert a Budaörsi Fesztivál megalapítója és akkori szervezője kért fel a millecentenáriumi kiállításra. Megtisztelő volt ez a felkérés, csak megfelelő kiállítóhelyet kellett szerezni ehhez, ami végül is a Zichy major lett. Tíz éve használaton kívüli épület, a valamikori Vegyesipari KTSZ kötélfonó üzeme, majd asztalos műhelye, amelyet T.Horváth Évával kitakarítottunk, három méter magasságig (hat méter magas) kimeszeltünk, és ideglenes világítást biztosítottunk. Ez a témához illő autentikus kiállító helyiségnek bizonyult. Én ugyanis nem az épülő, fejlődő új Budaörsöt ábrázoltam képeimmel, hanem a gyerekkori szubjektív emlékeim még megmaradt nyomait rögzítettem, ami az ötvenes években körül vett. 

 2000. Budaörsi anziksz, Zichy Major, Budaörs.

 2000-ben az első önálló kiállításomnak meghívója.

 Alföldi László: Budaörsi anziksz I-IV., 40 x 50 cm, a felső kettő fotó, az alsó kettő papírnyomat, 1999.

A kiállítás anyagának kétharmada fotó volt, és az igazi képzőművészeti alkotás csupán a képek egyharmadát adta. Adódott ez abból, hogy a fényképezést is gyerekkorom óta műveltem, és a dokumentálásra alkalmasabb eszköznek bizonyult, mint a fantáziát jobban szabadjára engedő festészeti technikák. Ezért ezek közül is a sokszorosított grafikai műfajhoz tartozó papírnyomatot választottam, amellyel a fényképeken fellelhető motívumokat stilizáltam tovább, és a jelképszerűségig absztraháltam. A fotók is sajátos technikával készültek, mert többszörös exponálással és úgynevezett szendvics diákkal rétegeztem egymásra a motívumokat, és saját emlékképeimet. A nyomatoknál és a fényképeknél is használtam a kép a képben történő megjelenítést, amit a keretek gyakori használatával ábrázoltam. 

 Most visszatekintve erre az első kiállításra, azt látom, hogy érett alkotói látásmódot tükröz, személyes hangvételű alkotások, és a közvetlen Fischer hatásnak nyomát sem látjuk. A cél is az volt, hogy az előző évtized Fischer korszakával szemben, egy autentikus sajátos világot mutassak fel, ami nem külső festői benyomásokból származik, hanem belső átélt élményeken alapul. Ezért is választottam témának azt a teret, ahol születtem, és egész addigi életemet éltem. Ötvenkét éves voltam kétezerben a kiállítás idején, de a képek épp félévszázados koromban készültek. Tanár úr első önálló kiállítása 1962-ben, negyvennyolc éves korában nyílott Szegeden, és egy évvel később Budapesten. Tehát ha az időrendet nézzük, nem sokat késtem.  

Ami még ennek az első kiállításomnak az érdekessége volt, az az eseménysorozat, amit az ötnapos nyitvatartási idő alatt kísérő programként szerveztem. A vetítések folytatásai voltak azoknak a Fáklya Klubban és az előző években a Budaörsi Művészek Egyesületében tartott előadásaimnak, amelyek akkoriban népszerűek voltak a képzőművészet iránt érdeklődők körében, és a későbbiekben is gyakoroltam a vizuális ismeretterjesztést.

A negyedik előadásban, amely az Eltérő terek (Tisztelet Vojnits Erzsébet és Krajcsovics Éva festőművészek "tér-képeinek") címmel lett meghirdetve, bemutattam a Belső terek című diasorozatomat is. Sajnos felnagyított papírkép változatban még a mai napig nem készült el, és így ki sem lett állítva, pedig tizenöt év távlatából is úgy érzem, hogy megállja a helyét, és többre érdemes, mit hogy csak diában létezzen.

Mielőtt tovább mennék, megmagyarázom, hogy miért a most következő harmadik önálló bemutatkozásom a tulajdonképpeni igazi első kiállításom. A Budaörsi anziksz lényegében inkább fotó kiállításnak volt tekinthető, és ez csak kitérő volt a több évtizedes képzőművészeti tevékenységem mellett, ezért a közönség úgy is fogadta. Bár, ezt megelőzően szintén volt már 1992-ben a Budaörsi Városi Könyvtárban egy egyéni bemutatkozásom, amely grafikákat tartalmazott, és nyilvános megnyitó nélkül zajlott. Ugyanis a kilencvenes évek első felében, az 1996-ban megnyílt Könyvtár Galéria elődjeként működő zeneszobában, a Budaörsi Műhely tagjainak rendeztünk már kiállításokat, de ezek szűkkörű szakmai bemutatók voltak. Mi magunk Tanár úrral együtt közösen megnéztük, és megvitattuk a felrakott alkotásokat - amik főleg stúdiumi munkák voltak - és az ott megforduló könyvtárt látogatók is láthatták, de hivatalosan nem voltak ezek tárlatok. Tehát ez a két előzmény, olyan helyen történt meg, amely akkor még nem volt galéria és kiállító hely, és a bemutatott anyag is sajátos módon az alkalomhoz illeszkedett. Viszont rendhagyó módon ebből a tevékenységből nem csak az én első tényleges kiállításom nőtt ki, hanem a Könyvtár Galéria és a Zichy major, idővel a város két szakmai szempontoknak megfelelő kiállító tere is. 

2000. Jazz Galéria, Budapest. Aéföldi László : Ugyanaz és más I. - Fejek című kiállítása

Alföldi László: Fejek I.-III, vegyes technika (papírnyomat és önkollázs), 2000.

Mint az előzőekből kiderült, tulajdonképpen ez az igazi első önálló kiállításom, ami gyakorlatilag már a harmadik. Nem biztatott erre senki, de ekkor már nem is vártam. Fischer Ernőtől és Kovács Lacitól ezt követően nem kértem a magam munkáival kapcsolatban tanácsot, haladtam a magam útján. Az érdekessége a dolognak viszont az volt, hogy mindkettőjük életük végéig kíváncsi volt a saját műveik tekintetében az én véleményemre. 

 1997. végén elhatároztam, hogy felnövök magamtól is, és megpróbálok egy hosszabb távú programot megvalósítani, akár sikerrel, akár kudarccal is végződjön az. Öt-tíz évre terveztem ezt, évenkénti egy megvalósítandó kiállítással. Mint látható az alábbi meghívón, a kiállításnak mindjárt két címe is volt, ami előre vetítette a folytatást. Az Ugyanaz és más a sorozat tematikáját jelölte, a Fejek pedig a konkrét tárlat tartalmát. Hogy miért éppen ezt a témát választottam elsőnek, annak több oka is volt. Ebből hármat megemlítek. 1995-ben éppen a budafoki Jazz Galériában láttam Nagy Gábornak egy ilyen válogatását, ami nagyon tetszett, és inspirált ennek a témának a feldolgozására. Gábornak Budaörsön később én is csináltam ebből az anyagból egy kiállítást.

De korábbról, 1989-ből is volt már egy erre a témára inspiráló élményem, Mérey Szilárd Kerubokat ábrázoló sorozatából. A harmadik indokom pedig épp ez utóbbi több arcú lények problémájából származott. Tanár úrral egy évtizede volt téma közöttünk, hogy a szimbolikus formarendben, hogyan és miképpen lehet ezt megvalósítani. Míg nagyra tartotta és elismerte Szili munkásságát, a sokszemű fejsorozatát nem tudta elfogadni. Azt tanította ugyanis, hogy a szem megjelenítése a jelképnél nagyon vissza húzza a formát a naturális ábrázolásba. Az tény, hogy saját alkotásaiban igyekezet ezt a elkerülni, de néha azért belecsúszott saját problémát ellentmondásaiba.

A három példa csupán a téma bonyolultságát mutatja, és azt, hogy én tudatosan ebből indultam ki, de mindenképpen itt már sajátos megoldást kerestem. Kicsit provokatív is volt a felvállalt feladat, mert a teljes jelképszerű megoldástól a szemek kihangsúlyozásáig megpróbáltam egy didaktikus sort összeállítani. Tanár úrral erről nem konzultáltam, de lényegében a képek készítésénél mindig ott munkált a fejemben az Ő álláspontja is.

2001. Szentendrei Városháza, Szentendre. Alföldi László: Budaörsi anziksz II. című kiállítása

  

Ez a kiállítás csak kísérő eseménye a koncerteknek, ezért külön meghívója nem volt.

Szentendrén a festők városában elvileg megtisztelő volt kiállítani a Budaörsi anziksz válogatott anyagát, de gyakorlatilag nem volt nagy érdeklődés iránta. De ez nem csak az én kiállításommal volt így, hanem az egész rendezvény sorozatra vonatkozott. Mandel Róbert a Budaörsi Fesztivál mintájára, ott is megakarta honosítani a Budántúli Tavaszi Fesztivált, de nem sok sikerrel. A következő évben már nem is próbálkozott vele. Budaörsön viszont lassan húszéves hagyománnyá nőtte ki magát ez a rendezvény, ha már pár éve, nem is az Ő szervezésével zajlik az esemény. A Zichy Major pedig idén lesz tizenöt éve, hogy kiállítóteremként működik az én kezdeményezésemmel. Persze 2003-tól már nem én rendezem a kiállításokat. Annyit azért érdemes még itt megemlíteni, hogy 2001-ben T.Horváth Évának, majd 2002-ben Horváth Zoltánnak a HVG plakátokból rendeztem tárlatot, a Budaörsi Fesztivál keretében. 

2001. Artus Stúdió Galéria. Kép-más-ok, T. Horváth Éva és Alföldi László kiállítása.

   

Alföldi László. Kép-más-ok sorozatból (cím nélkül), egyenként 50 x 35 cm, monotípia, 2001.

2002. Aulart Iskola Galéria, Budapest. Kép-más-kép - Ugyanaz és más III., Alföldi László kiállítása.

Alföldi László: Kép-más-kép sorozatból, egyenként 30 x 20 cm, paratípia, 2002.

Gyakorlatilag ez a negyedik kiállításom, de mivel a szentendrei kiállításon nem szerepelt új alkotás, mert az, az előző évi budaörsi tárlatnak egy válogatott anyaga volt, ezért a továbbiakban is az Ugyanaz és más sorozat számát veszem alapul. Így a harmadik önálló kiállításom ez, ahol teljesen új alkotásokkal jelentkeztem. Tartalmi és technikai szempontból is kötődik ez az Artus Galériában látott anyaghoz, és kevésbé a Budaörsi anzikszhoz. A Velencei lány parafrázis sorozatot technikailag még az újságlapokra készített monotípiákkal oldottam meg, de a kiállítás nagyobb részét már a paratípiák képezik. Ezért nem is volt olyan egységes, mint az előző és az ezt követő két kiállítás anyaga. Azért kell ezt előre bocsátanom, mert hiányosságai ellenére, lényegében itt indul el az a bő egy évtizedig tartó periódus, ahol ez a technikai eljárás meghatározó lesz az alkotásaimban. De ez nem csak a technikát határozta meg, hanem az abból adódó tartalmi lehetőségeket is. Már a hatvanas években olvastam Walter Benjamin: A műalkotás a technikai reprodukálhatóság korában című művét. amelynek elméleti problémafelvetései azóta is foglalkoztattak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a kilencvenes években már több előadást is tartottam erről a témáról, és ehhez nagy dia anyagot gyűjtöttem össze, amely vizuálisan is megjelenítette a reprodukció történetét. Most viszont a kezembe volt egy olyan eszköz, amellyel a tökéletesnek mutatkozó reprodukciókban, esztétikai változásokat tudtam előidézni, és ezt megpróbáltam tartalom tekintetében is kihasználni.

Az alább látható triptichonokban - Orbán Tibor megnyitó szövegében hármashangzatoknak nevezett képegyüttesekben - még elég didaktikus módon vizsgálgattam azokat a változásokat, amelyeket egy-egy újabb réteg visszaszedése jelentett a kép tartalmának megváltoztatásában. Lényegében ez a folyamat módszerében és a mondanivaló sajátos megjelenésében a következő két kiállítás alkotásaiban teljesedik ki, de már itt kötődik a sokszorosítás problémájához. Ez később elvezet az eredet kérdéskörének a vizsgálatához is, amely a 2004-ben rendezett Újlipótvárosi tárlaton kerül majd előtérbe. 

 És, hogy erre a több mint tíz évvel ezelőtti kiállításra visszaemlékezem, újra kezembe vettem Walter Benjamin könyvét, és anélkül, hogy újra végig olvastam volna, már a mottója is aktuálissá teszi a kérdés újbóli felvetését, de most már a számítógép és az internet aspektusából. Nem tudom még, hogy a nyáron milyen alkotói munkába kezdek, de valószínűleg nem fog továbbra sem nyugodtan hagyni ez a kérdés.

2003. Hricsovinyí Galéria, Budapest, Borítólányok - Ugyanaz és más IV., Alföldi László kiállítása.

Alföldi László: Borítólányok I.. 30 x 40 cm, paratípia, 2003.

2003. Francia Intézet, Budapest. Re-produkció - Ugyanaz és más V. Alföldi László kiállítása.

Alföldi László: Re-produkció XXVI., egyenként 35 x 25 cm, nem digitális, hanem partípia,  2002.

Szilágyi Ákos megnyitó szövege után újra értelmezni, másképp értelmezni a kiállított képeket, ma is merész vállalkozás lenne részemről, ezért ezt meg sem kísérlem. Minden olyat leírt, ami ezzel az anyaggal kapcsolatban felvethető gondolat egyáltalán megfogalmazható volt. Ezért csak a kiállítás létrejöttének mikéntjéről mondok pár szót, ami hozzá segíthet ahhoz, hogy tisztábban lássuk azokat a váltásokat, amelyek egy-egy kiállítás esetében megvalósultak. Főleg azért szorul ez némi magyarázatra, mivel az Ugyanaz és más címszó alatt, itt tulajdonképpen egymáshoz kötődő kiállítás sorozatról van szó. Az kitűnhetett eddig is, hogy bizonyos értelemben egymásból következő problémafelvetések valósultak meg az egymást követő tárlatokon, és főleg a sokszorosítás problémakörét igyekeztek körüljárni. Ahogy az előző Hricsovinyi Galériában bemutatott anyag a színes magazinok fényképeinek fragmentált átdolgozásával mutattak az eredetitől más megvalósulási formát, most viszont a fekete-fehér fényképek álcájába bújtattam a színes képeket, hogy megváltoztassam jelentésüket. Rájátszva a kazettás síkfilmes fotózásra, és a polaroid felvételekre jellemző lapszélekre, itt még direktebb módon kötődtem a fényképezés történetéből ismert effektusokhoz. Tette ezt indokolttá az is, hogy erre a kiállításra Turay Balázs fotóművésztől kaptam felkérést, méghozzá a fotóhónap programjainak keretén belül. Így egyensúlyozva a műfajok határmezsgyéjén, igyekeztem tovább gondolni a fényképezés és a manuális módon előállított képzőművészeti alkotás közös sajátosságait, amely már nehezen kategorizálható a hagyományos keretek között. 

2004. Újlipótvárosi Klub-Galéria, Budapest. Ugyanaz és más VI., Eredeti eredet,  Alföldi László kiállítása

Alföldi László: Cím nélkül, 40 x 85 cm, vegyes technika (színes magazinlapok, műnyomó papírés pszeudókollázs, 2004.

Sajnos ennek a kiállításnak a megnyitó szövegét nem tudom bemutatni, mivel Sipos Endre kézírásos vázlatát szerkesztett formában újra kéne írni, és ez ennyi idő elteltével már nem lehetséges. Pedig érdemes lenne idézni belőle, mivel Endre festő, tanár és filozófus, a Fischer tanítványok közül a legfelkészültebb képzőművészeti szakíró. A meghívón szereplő mottó, elég bonyolult megfogalmazása az eredetnek, és mindenképpen filozófusi képzettséget igényel annak átfordítása a művekre vonatkozóan, hogy közérthetőbbé váljon a nagyközönség számára. Azért is eset rá a választásom, hogy Őt kértem meg a kiállítás megnyitására. Ezt, akkor és ott nagyszerűen meg is oldotta, de itt most azzal a közérthetőséggel nem tudom rekonstruálni az elmondottakat, ezért a magam körülményességével tovább bonyolítom a dolgot. Bővebben idézem most Heidegger szövegét, hogy lássuk azt a gondolkodási módot amit, amit Fischer tanár úr is követett, és a hozzá közel álló tanítványoktól is elvárt.

Látható, hogy itt milyen komplexitásában van felvetve az eredet, amely messze túlmutat a puszta technikai módszeren, a sokszorosítás problémáján, és szinte ontológiai és művészetelméleti kérdéssé tágul. Mert ennek megválaszolása már nem csupán festészeti feladat, hanem művészi kihívás.  

A kiállítás anyaga két részből tevődött össze, egyrészt az 1997-ben a Neupack Kft. művésztelepén készült munkák 2004-ben történt átdolgozása által létrejött alkotásokból - amelyekből fentebb kettő látható - másrészt az új művekből, amelyek alább következnek. A tovább fejlesztett képek esetében a nagyméretű monotípia alapokat kollázsozással rendeztem megfelelő kompozíciós formába, és a nyers nyomtatott felületeket - az eredet érzékeltetésére - meghagytam változatlanul. 

Az új művek esetében az előzőhöz képest fordított eljárást alkalmaztam, mert itt nem konstruáltam, hanem de-konstruáltam. A meglévő újságlapokat úgy fragmentáltam, hogy az eredeti vizuális üzenet háttérbe kerüljön, és elsősorban a felület absztrakt mivoltával vegye át a jelentést. Itt ugyanúgy meghagytam a származásra visszautaló jegyeket - az újság képek nyomait - mint az előző esetben, de lényegében absztrakt felületé redukáltam az eredeti képet. 

 Ezzel a két eljárással meglátásom szerint magam számára létrehoztam egy autopoétikus vizuális rendszert, amelyben a kép keletkezéstörténetének nyomai megmaradnak, és így önmagából épülhet fel, illetve bomolhat le az új kompozíciós rend. 

2004. Országos Mezőgazdasági Könyvtár Galéria, Budapest. Velence címmel Alföldi László kiállítása

Meghívó híján: A kiállítást megnyitotta Lőrincz Ferenc (MKE Mezőgazdasági Szervezetének elnöke), és közreműködött (ének) Kostas Topolidisz.

Alföldi László: Velence (I.), 50 x 70 cm, vegyes technika ( papír, papírnyomat, nyomdafesték, íróka, kollázs és pszeudókollázs), a nyolcvanas évekből.

Ez a kiállítás nem tartozott bele az eddig tárgyalt Ugyanaz és más kiállítás sorozatba, hanem rendhagyó módon részben visszatekintés kívánt leni az úgynevezett Fischer korszakra, amellett valamennyi új kép is látható volt. De ezek sem kapcsolódtak az előzményekhez. Lőrincz Ferenc invitálására vállaltam el a kiállítást, és jó alkalomnak tekintettem, hogy a tíz-tizenöt évvel korábban készült, addig közönség előtt még nem szerepelt Velence sorozatomat előszedjem, és kis kiigazítással, de lényegi változtatás nélkül bemutassam. Visszalépés volt ez azon az úton amin fél évtizede jártam, és addig már koncepciózusan nyolc kiállítást rendeztem. Talán kilehetett volna hagyni, de ha már létrejött, akkor ma is vállalni kell, és szembesülni vele. 

A Velence témával részben úgy voltam, mint később a Pompeji témával, hogy addig még sosem jártam ott, és úgy festettem őket. Ezért ezek nem is Velencéről szólnak, hanem elsősorban Tanár úr Velence képeiről, amelyek a hatvanas évektől nagy hatással voltak rám. Először 1967-ben az Építők Műszaki Klubjában (ma FUGA, Budapesti Építészeti Központ)) rendezett Fischer kiállításon találkoztam ilyen jellegű művekkel, és később is nagy figyelemmel kísértem ebben a témában történt kisebb-nagyobb formai változásokat, és tartalmi átalakulásokat. A nyolcvanas évek második felében és a kilencvenes évek egy részében gyakran előszedtem ezt a témát, és az íróka technikai használatának elsajátításánál nagy rutinnal "gyártottam" ezeket a képeket. Tanár úr sosem tekintette befejezetteknek, mindig biztatott, hogy kis ecsettel dolgozzak tovább rajtuk, és színben tegyem differenciáltabbá, illetve törjem meg a rajzi érték rácsszerű szerkezetét, hogy festőibbé váljon. Valahogy ez a része nem nagyon érdekelt, és így maradtak félkészen. 

Alföldi László: Velence XXXIII., 50 x 70 cm, papírnyomat, 2004.

Mint látható az utolsó három kép már más technikával készült, és nem a korábbi művek átdolgozása, hanem új alkotások. Ezzel a technikai váltással is készítettem egy nagy sorozatot 2004-ben, de ez sem hozta a kívánt eredményeket. Ezért egy teljesen új témába kezdtem, a Napkocsi töredékbe, amelynek nem voltak festői előzményei, hanem a papírnyomat szabadabb kísérletezéseiből nőttek ki. Köztudott, hogy ez a technika nem nagyon alkalmas több szín egymásra nyomására, mert össze koszolódik, viszont engem mégis foglalkoztatott ez a lehetőség, és ezért próbálkoztam a különféle megoldásokkal. Végül is célomat elértem vele, mert valőröket nagyon jól lehetett így előállítani, és a kollázsozással pedig áthidaltam a több szín egymásra nyomását. Ennek ellenére nem lett hosszú életű téma, és lehetőség a tovább vitelére.

Alföldi László: Napkocsi töredék, 20 x 100 cm, vegyes tecnika ( papír, papírnyomat, nyomdafesték és pszeudókollázs, 2004.

2005. Nyírő Gyula Kórház Pszichiátriai pavilon - Nyírő Galéria, Budapest. Alföldi László kiállítása Kelle Antal válogatásában.

Ezt a kiállítást Kelle Antal válogatta és nyitotta meg, ami ugyanúgy rendhagyó volt, mint az előző kiállítás. Közvetlenül ez sem illeszkedett abba a sorozatba amit az Ugyanaz és más összefoglaló címmel addig rendeztem. Közvetett módon viszont egy hozzá kapcsolódó előadás - a Fénykép mint műalkotás és a műalkotás mint fénykép - mégiscsak jobban összekötötte ezzel a problémakörrel, mint a Velence és a Napkocsi töredékek sorozatot. 

A 2004-es és 2005-ös évben a saját munkáim kissé háttérbe szorultak, mivel az egyik évben Cseh és Lengyel szervezésű művésztelepen, Kralikiy-ben és Ladek Zrojz-ban dolgoztam, a másik évben pedig ugyanennek a telepnek a munkáit mutattam be Magyarországon. Ez komoly szervezői és rendezői feladatokkal járt, mert öt helyszínen, egy időben öt kiállítást kellett létrehozni, a Visegrádi Országok részvételével, amit egymagam intéztem. De valószínűleg nem csak a külső körülmények játszottak közre abban, hogy a kétezres évek első évtizedének közepén volt egy kis megtorpanás abban a lendületben, amit az ezredforduló óta diktáltam magamnak. Lényegében akkor, az azt megelőző öt évben tíz önálló kiállítást hoztam létre, és az utóbbiakban érződtek már az elfáradás jele is. Ezért ezen a bemutatón is főleg régebbi képeim szerepeltek, nagyon vegyesen, amiből most csak a grafikai és kollázs anyagból mutatok néhányat.  

2006. Nyitott Műhely, Budapest. Alföldi László kollázskiállítása.

Alföldi László: Újságképek I-II. (Mango I-II.), 30 x 55 és 50 cm, vegyes technika (színes magazinlapok, műnyomópaíron, paratípia és pszeudó kollázs), 2006.  

2007. Gróf Bercsényi Zsuzsanna Városi Könyvtár Galéria, Budaörs. Alföldi László kiállítása.

Katalógus külső borítója

Előszó helyett: Kovács László (1944-2006) festőművész írása