Meghívó

Budaörsi anziksz, anno 2000.

                            A Budaörsi anziksz fotó sorozatomnak több alcíme is van, ezért érdemes először azt tisztázni, hogy miért is van ez így. A többszörös névadást csak úgy tudom megvilágítani és megindokolni, ha röviden leírom a történetét. A fényképek 1998-2000 között készültek Budaörsön, ahol születtem és részben még ma is lakom. Így módom volt a faluból várossá lett település fél évszázados átalakulását követni, és és saját tapasztalataim által megélni. Itt következetesen nem használom a fejlődés szót, annak ellenére, hogy gazdaságilag, életszínvonalban, kommunális ellátottságban, szociálisan az egészségügyben, az oktatásban, sportban és a közművelődésben óriási a fejlődés, de mentálisan ez idő alatt semmit sem változtunk. Ezért az átalakulás pontosabb meghatározás, mert magában foglalja a változást, ami a külső körülményekben megmutatkozik, de egyben értéksemlegességével jelenti azt is, hogy lényegében bensőnkben ugyanazok maradtunk. De ez talán természetes is, mert lelki, szellemi, mentális beállítottságunk - amin a kultúránk és a kulturáltságunk alapszik - csak hosszú generációk során alakul át, és még akkor is őriz valami archaikus genetikai maradványt, ami talán sohasem változik.

               

                     De nem csak velünk, emberekkel van ez így, hanem a külső környezetünkkel is, ahol ez a változatlan ős alap a földrajzi adottság, a szó eredeti értelmében vett természeti világ. Persze ezt is lehet rombolni és óvni, de alapjaiban megváltoztatni nem. A település ebből a szempontból kitűnő fekvésű, a Budai hegység déli nyúlványainak medencéjében terül el, őrizve valamit a mediterrán táj, kopáran is varázslatos hangulatából. Ha a fényképeimen háttérként ott is van ez az ős alap, én nem erre fókuszáltam, hanem a ráépített építmények maradványaira, amelyek még ma is őriznek egy régi világot, gyerekkorom emlékeit. És ezt nem az új házakban, a hivalkodóan palotának látszó építményekben, és az újonnan épült városrész lakótelepén véltem felfedezni, hanem az óvárosban még ma is fellelhető tárgyi és környezeti rekvizitumokban. Ezek őrzik az ötvenes évek ínséges időszakát, a hatvanas évek fellendülésnek látszó csalfa illúzióját, a hetvenes évek szűkre szabott szocializmusának kiteljesedését, majd a nyolcvanas évek pártállami hatalmának hanyatlását, és a kilencvenes évek felszabadulásnak hitt, reményteljes újabb illúzióját. Mint már fentebb említettem, a kilencvenes évek végén készültek az itt bemutatásra kerülő képek, és azóta is eltelt már több mint másfél évtized, amelyet - folytatva a sort - az általános kiábrándulás korának nevezhetnénk. 

                          Ez a visszatekintés ma már hozzá tartozik a képek történetéhez, amiből a többszöri címváltozás, és alcímekkel való magyarázkodás is adódik. 2000-ben, amikor először ki lettek állítva ezek a fényképek, akkor "Budaörsi anziksz" címet viselték, majd a részben jogos kritikai támadások miatt, az akkor megjelent helyi újságban, mindjárt kiegészítettem "Az én Budaörsöm alcímmel". Ebben az állapotában eltelt tizenöt év, és a Képírás internetes folyóirat 2015-ben a Buhera  tematikus  számában újra aktualizálta, és megjelentette a fotókat, amihez Kölüs Lajos, Határtalan objektumok címmel készített írása újabb titulussal toldotta meg a sorozatot. Miután a napjainkhoz igazított problémaként közelíti meg a témát, eltekintve a korábbi előzményektől, vállaltam azt, hogy ebben a bejegyzésben viszont visszatérek a keletkezés történethez, illetve pár 2015-ben készült kép hozzáfűzésével kiegészítem azt. Ebből láthatjuk majd, hogy a helyzet lényegében ma sem változott, csak újabb köntöst kapott. Ezért a mostani cím "Budaörsi anziksz, anno 2000, alcíme pedig: "Az én Budaörsöm a huszadik század és az ezredforduló végén és ma. A máról részletesebben majd csak a képek bemutatása után, az írások végén szólok.


                            Először ebben a bővített kiadásban bemutatom azokat a fotókat, amelyeket a Képírás szerkesztőségének átküldtem, hogy válogassák ki belőle, Kölüs Lajos Határtalan objektumok című írásához szánt képeket. Ennek kb. a fele fog megjelenni, ezért utólag az ott megjelenteket kiveszem majd innen, és ezt az anyagot újabbakkal frissítem.  De előre figyelmeztetek mindenkit, hogy ne ijedjen meg a képáradattól, mert a látszólagos esztétizálás mögött, csak így mutatkozik meg az a szociológiai háttér, ami csupán egy-egy kép szemlélése esetében beleragad a szépelgésbe. Erre annak idején előadásaimban kitértem, - képáradat, képáradás megnevezésekkel - amit most nem ismétlek meg. Persze nem tagadom le ma sem, hogy gyerekkori világom felidézéséről volt szó akkor is és most is, ezért alkotónak ez esetben megengedhető egy kis nosztalgikus elégiázás. Az idő múlása viszont beigazolja, hogy a szép alatt, mindig ott lappang a rút is, és a kettőnek az egymásnak feszülése adja azt, ami a műalkotás sajátja.
                                   A képek között a képáradat befogadását kissé könnyítve, beiktatom még a kiállítás megnyitó szövegét, és az országos és a helyi újságban megjelent cikkeket, illetve egyéb hozzá kapcsolódó fényképeket.

Dr.Szabó Ildikó kiállítás megnyitó szövege következik:

                           

                                      Itt kellene beiktatnom a kiállítás helyszínét, a Zichy major történetét, mert szervesen kapcsolódik a kiállított anyag témájához. De mivel a közeljövőben erről egy külön blog bejegyzést készülök írni, ezért itt csak röviden idézek belőle. Ez Budaörs egyik legrégebbi épülete, az ezerhétszázas évek második felében épült magtár, amely az utolsó fél évszázadában ipari üzemeknek adott otthont. Először a Budaörsi Vegyesipari KTSZ kötélgyártó üzeme működött benne, majd a rendszerváltást megelőző évtizedben egy asztalos műhely. 1989 után, mivel felszámolták a KTSZ-t, üresen állt egy évtizedig. 2000-ben feleségemmel T.Horváth Évával ketten kitakarítottuk, kimeszeltük és Mandel Róbert által szervezett Budaörs Fesztivál keretében kiállító teremmé avattuk. Ezt követően három évig csak mi használtuk az évente megrendezendő fesztivál kiállításokra. 2001-ben T.Horvát Éva anyagát mutattuk be, majd 2002-ben Horváth Zoltán HVG plakátjait. Ezt követően átvette tőlünk a Budaörsi Művészek Egyesülete az épület üzemeltetését.                                 

Ebben az állapotban szunnyadta álmát az épület tíz évig, mígnem mi felébresztettük.

Ugye milyen kísértetiesen hasonlít az eddig látott külső képekhez? 

Majd pár hét múlva ilyenné lett.

Ezután kezdődhetett a kiállítás rendezés.

Ezután jöhetett a megnyitó.

Középen Szabó Ildikó, jobbra Vándor András, balra pedig a kiállító művész, jó magam.

A széken ül a mesterem, Fischer Ernő, nyolcvanhat évesen.

A közönség egy része.

A vendégek között - csípőre tett kézzel - Wittinghoff Tamás polgármester.

Összefoglalás képen nézzünk meg még egy képözönt  a kiállított fotókból.

Az tény, hogy nagyon kevés képen volt látható ember, de azért egy-két kivétel akadt.

Vasárnap délután.

                        Ma sem tagadom, hogy a sorozat felvállalt szándéka volt az esztétizálás, mert abban láttam annak lehetőségét, hogy feloldjam azt az ellentmondást, ami az ábrázolt világ rendezetlensége, és az én esztétikai rendezettség igényem között fennállt. A látvány megkomponálása adta azt a lehetőséget, hogy olyan képkivágásokat, kiemeléseket, egymásra vetítéseket  alkalmazzak, amelyek részben legalább feloldják ezt a feszültséget. Így egyszerre lett látható az a mentális zűrzavar, ami a kollektív énünkből fakad, és amit mint individuumok minden időben és korban, a magunk módján korrigálni tudunk.  

                     Záróképsorként bemutatok még 2015-ben készült néhány fotót, amely Budaörs fő utcájáról készült, a lakásom ablakából, mely egyben szülőházam is. Ez a képsor bizonyítja számomra, hogy tizenöt évvel ezelőtt nem tévedtem, mert a helyzet, ha más módon is mutatkozik meg, lényegében változatlan. Minden jó szándék, és gazdasági gyarapodás ellenére, vizuális és esztétikai kulturáltságunk, egy lépéssel sem tart előbbre.

Milyen jó, hogy ma már nem mi állunk sorban - mint ötven évvel ezelőtt - egy használt ruhadarabért.

És mind ezt tudjuk. Felállítunk egy pergólát, és úgy teszünk, mintha semmi ilyen nem létezne. A paradoxon az egészben az, hogy tíz évvel ezelőtt a háttérben látható ház külső homlokzatának felújításához az önkormányzattól, majd két millió forint támogatást kaptunk, a környezet esztétikai rendezése érdekében. 

A szobámból én is a függöny "rács" másik oldaláról nézem, hogy zajlik az élet.

Vége